Barion Pixel

Most is előttem van kockás köpenyes, kihúzott-egyeneshátú alakja, ahogyan büszkén vállalta könnyeit minden helyzetben. Mély megéléssel, átéléssel beszélt mindig mindenkivel és hatalmas empátiával figyelt a másikra. Mi meg kamaszként kinevettük őt, az érzékenységét, az átélését.  Mert sírt, ha a gyermekeiről beszélt, sírt, ha rólunk beszélt, legyen az diák csíny, vagy jól sikerült témazáró, sírt egy szép zene hallatán, vagy ha csak az osztály énekelte neki, hogy: A csitári hegyek alatt régen leesett a hó  – ez volt a kedvence…

Az elmúlt hetekben – készülve e cikk megírására -, szinte folyamatosan a sebezhetőségen „kattogtam”. Gondolkoztam annak jelentéséről, ezzel kapcsolatos olvasmányaimról, megéléseimről, megfigyeléseimről és közben papírfecnikre feljegyeztem azokat Például, hogy a sebezhetőségünk megmutatásában nem segítő ez a mostani világ; hogy a macsó kultúrában a sebezhetőségről beszélni nem könnyű; hogy ez egyfajta coming out; hogy van team sebezhetőség is; és Brene Brown egy-egy mondata vannak többek között a post-it-eken.

Aztán leültem, hogy rendszerbe szedjem azokat és akkor egy nagyon erős emlékem tört a felszínre. Most már azt is tudom, hogy nagyon fontos is. 

Büti Tanárnő gimnáziumi osztályfőnökömként, kamaszkorunkban volt a vezetőnk. Akkor, amikor a legkritikusabbak, és a leghuncutabbak voltunk, dráma tagozatos diákként még nagyképűek, nagyszájúak is, hatalmas egoval. Ő pedig a könnyeivel (is) tanított minket, azzal, hogy sosem rejtette el azokat. Mindig mindent hatalmas szenvedéllyel tudott megélni, közvetíteni, sokszor számunkra eltúlzottan, viccesen. Többször élcelődtünk rajta, utánoztuk őt. Jellegzetes arcvonásai, kézmozdulatai voltak ilyenkor.

Mi ez, ha nem a sebezhetőség felvállalása? Előttünk és mindenki előtt. És milyen jó, hogy ilyen volt!

Akkor is éreztem, de ma már tudom, hogy a legjobb tanáraim, vezetőim egyike volt ő. Őszintén vállalta sebezhetőségét. A könnyein, érzékenységén nevettünk akkor, de pont ettől éreztük az empátiáját, figyelmét, szeretetét. Mindig őszinte bizalommal fordultunk hozzá bánatunkkal, örömünkkel. Az osztályunk a mai napig (30 év után is) összetartó. Közösségként gondolunk egymásra a megfelelő helyén kezelve azt.

No és ő volt az, aki meglátta bennem is az érzékenységet – bennem, aki az iskolai, kortársi közösségekben mindig erősnek, sebezhetetlennek akartam látszani, bennem a lázadóban, a mindennel harcba szálló kamaszban -, nem csak tükröt tartva, de szavakba is öntve meglátásait velem és az érzékenységemmel kapcsolatban. Meghatározó élmény volt, és nagyon jól esett, hogy nem kellett többé előtte állarcot viselnem, lehettem az, aki vagyok.

Ma, amikor temetésére készülünk számlálhatatlanul olvasom volt tanítványai, kollégái sorait. A legjobb, legemberségesebb, legérzékenyebb, legfontosabb tanárként, tanítóként, vezetőként emlékeznek rá mások is, megfogadva tanításait, amit emberségből adott.

Nagyon bölcs ember volt, szép örökséget hagyott ránk!