Barion Pixel

Páncélt vonok magam köré! Ne közelíts! Megvédem magam, behúzódom, elszaladok, úgysem érsz utol. Elbújok, előjövök, morgok rád, megharaplak! Nem tudsz bántani, nem mutatom meg magam! Ne közelíts!

Én vagyok a tökéletesség, a maximalizmus, törtetek előre, megszerzem, ami kell, és kétszer, sőt háromszor megrágom szavaim, mielőtt kimondom, nehogy rosszul hangozzon! Nehogy bántsalak! Nehogy bántani tudj!

Ebből néhányat én is ismerek, mintha régi önmagam olvasnám és most visszaemlékszem, milyen volt. Régen ez egy alap állapot volt. Manapság ritkán, de még időnként megjelenő merevség. Erről írni is már egy hosszú folyamat eredménye. Hiszen amikor elmondom, hogy sebezhető is tudok lenni, azt te ki fogod használni. Ezért meg kell tartanom a sebezhetetlenség látszatát. … vagy nem?

Próbáltam kérdezni, próbáltam kutakodni. Kíváncsi voltam, és mert kíváncsi ember vagyok a mai napig. Aztán egy régi mesterem – sosem űzött szakmám autószerelő, amit tévelygő tiniként tanultam – megtanította, hogy nem érdemes kérdezni, mert akkor rájönnek, hogy valamit nem tudok.

Nem tudtam. Bezárultam. Nem mertem többet kérdezni, mert az veszélyes. Sebezhetővé válok általa. Nagyon sokáig nem mertem kérdezni és kutatni, mert az volt a belső hang, hogy nekem tudnom kellene. Mindent tudnom kellene. Annak, aki tökéletes, mindent tudnia kell. No de ki mondta, hogy nekem tökéletesnek kellene lennem? Ezt magam sem tudom.

Aztán az évek azt hozták, hogy a sebezhetetlenség látszata még veszélyesebbé vált számomra, hiszen magamra maradtam vele. Folyamatos kapcsolódásban belül sebzetten és magányban, kívül hidegen. A saját teremtett magányomban. Mondjuk egész jól el lehet vele lenni… egy darabig. Elbújva, háttérben, néha néha előjőve el lehet tengődni a nehéz páncélban is. Páncél, ami megvéd. Páncél, ami határt húz. Neked! Ne közelíts!

A gyermek sebezhető. A gyermek felvállalja önmagát, és felvállalja érzéseit. A sebezhetetlenség páncélját később ölti magára. Mire középiskolába megy, többnyire már rajta van. Nagyon nehéz leszedni. Egyeseknek egy élet munkája elérni, hogy letegye. Egy élet munkája, hogy valóban éljen. Mert azzal, hogy sebezhetetlen vagy, kizárod a jót is, ami közelítene. Kizárod az életet.

Azt tanítják, a férfi legyen erős, legyen harcias, ambíciózus, menjen, törtessen előre, ne érezzen, bírja ki, hadd fájjon, ne mutassa. Ez a férfi megteszi, amire tanítják, amire utasítják. Viszont ez a férfi elszalad az élet mellett. Nem látja a szépségeket, nem érzi az illatokat, az ízeket, nem hallja a hegedű hangját. Nincs ideje megérezni az élet szelét. És manapság nem csak a férfiak kapják ezen dogmákat, hanem mindenki – férfi és nő egyaránt. Ideje lenne levetni a téves tanításokat, ideje lenne levetni a fényes páncélt, ami hideg és merev. Ideje lenne kitenni magunkat, hogy itt vagyunk, élünk, ölelünk és szeretünk.

Nem könnyű. Személyes utam mutatja, mennyire nehéz. Az én páncélom a küzdelmem a saját testemmel. És megint küzdelemnek hívom, megint ellenségként emlegetem. Pedig nem az. A testem mutatja az utat. Amikor nagyobb, onnan tudhatom, hogy éppen zárkózom a páncélom mögé. Sebezhető napokat élek. Vállalom. Vállalom, hogy vállfájdalom. Régi sportsérülés – nem, nem az. Porckorong. Ülőmunka. Felvállalom végre, meg merem mutatni. Hozzám tartozik, ezzel megyek most. Az élet megállított egy picit, és keresem, mit akar mondani. Kezdek rájönni. Tanulom a jeleket, tanulom az életet, tanulom az áramlást, és a nagyon sok fájdalom mögött azt tanultam meg, hogy kiadhatom azt amit gondolok, amit érzek. Kiadhatom magamból azt, aki én vagyok.

Érdemes a jelekre odafigyelni. Nem kell a saját páncélunkkal megküzdeni. Mi a tanulság? Ember vagyok, nem egy gép. Lehetek gyenge és sebezhető. Kérhetek segítséget. És kapok is.

Kicsit zakatol ez az írás. Nehéz téma a sebezhetőség. Főleg egy olyannak, aki sokáig azt hitte, sebezhetetlen. Én ilyen vagyok. Sok érzés feltört, nehéz volt írni. Gyakran megálltam, félretettem, elővettem, töröltem, újraírtam. A végén pedig az egészet kidobtam, és kiírtam ami jött. Szerintem jól van ez így. Látszik, hogy ezzel még van némi dolgom. Figyelek, tanulok, és talán az első lépés az, hogy bevallom. Tudok már sebezhető is lenni… egy kicsit… Sokáig nem mertem kérdezni.

Most coach vagyok, aki kérdez. Fura az élet, de nagyon szép. Te hogy látod?