Furcsa ruhatár
Belépsz az ajtón. Lehúzod a beléptetőkártyádat, és első utad a „ruhatárba” vezet.
Különös kabátok lógnak itt: az egyik színes mintákból szőtt, és ’érzések felvállalása’ a neve, a másik az ’őszinteség’ finom szövetéből készült, a következő kissé érdekes formájú, az ’önazonosság’ nevű városi szabó műhelyében készült, a hátsó vállfán pedig van pár, mely a ’hibáim és tökéletlenségem’ megmutatásának kockás anyagával kirívó.
Én is felakasztom az enyémet, mely a ’segítséget kérek’ nehéz súlyú gyapjúkabátja. Beadom, este majd értejövök.
A kabátok különös párbeszédbe kezdenek:
Velem is hasonló a helyzet, engem is ezért szokott ide beadni a gazdám. Túl nagy árunk van a világ karneváljában. Túl sok vívódást és fejfájást okozunk, hiszen, ha önazonosak maradunk, kellemetlen tükröket mutatunk a külvilág felé.
És ti? Ti miért kerültetek a ruhatárba? – kérdezi a többi hasonszövetűt.
Szerintetek mi lenne, ha egyszer nem maradnánk itt levetve a ruhatárban, hanem felmennénk mi is? Mi történne akkor?
A történet folytatását az olvasóra bízom. Biztosan sokunknak van már erre „kabáttalan” forgatókönyve….
Öt évvel ezelőtt megbízást kaptam egy multinacionális vállalat vezetőfejlesztő projektjében, ahol egy 12 fős menedzsmenttel dolgoztam együtt egy féléves folyamatban. Mivel nem 1-2 napos tréningről, hanem egy hosszabb, féléves folyamatról volt szó, úgy éreztem, témájuk hatékony megdolgozása mindenképpen igényelte a „mélyülést”, a tabukkal és vakfoltjaikkal való szembesülést, amely a konfliktusok feltárásában, együttműködésük eredményességének növelésében kulcsfontosságú volt. Tudtam, hogy kockázatos, hiszen az őszinte párbeszédekben „álarcaik” levetésével, és sebezhetőségük felvállalásával kellett találkozniuk. Vezetői coachingban gyakran felmerül a kérdés: mennyire szabad megmutatni az emberi oldalamat? Mennyire tesz mindez kiszolgáltatottá?
Emlékszem, milyen tagadást váltottam ki az egyik vezetőből, amikor egy alkalommal azt kérdeztem:
(….mert kiszolgáltatottá és sebezhetővé válunk??….)
Helyette visszafojtjuk, lenyeljük, elfedjük, kivetítjük vagy másra projektáljuk, vagy éppen bűnbakokat keresve mérgezzük környezetünket. És pillanatok alatt kirajzolódott az a kommunikációs mintázat, egyben szakadék, amivel ez a menedzsment küzdött. Sok időbe telt, amíg meg merték mutatni önmagukat egymásnak. Amikor elkezdtek végre egymásra figyelve hallgatni és meghallani, egymástól kérdezni, vállalva a ’nem-tudás’-okat, és valóságosan – álarcaikat félretéve – egymáshoz beszélni.
Ehhez persze kellett az is, hogy – coachként – én se burkolózzam a szakmai neutralitást őrző falak közé, hanem merjek valóságosan tükrözni, merjek katalizátora vagy éppen projekciós felülete lenni a sok-sok indulatnak, meg tudjam ezeket tartani úgy, hogy senki se sérüljön, meg tudjuk ezeket dolgozni, tudjuk őket közösen transzformálni, azaz tudjunk együtt alakítani és alakulni. Hihetetlen mennyiségű transzformáló erő, kreatív energia szabadult fel egy-egy ilyen megmutatkozásban.
És hol van az én kabátom?
Vezető szülők gyermekeként nőttem fel, ezért a családi „alapcsomagban” volt egy maximalista apa, és egy perfekcionista anya. Az ’elég jó’ fogalma ismeretlen volt nálunk, ugyanakkor a ’nem vagyok elég jó’ hosszú időkön át volt otthonosan ismerős. Erre voltam „huzalozva”: a legjobbnak lenni „útlevelével” (és egyben béklyójával).
Az élet nagy tanító, mert legnagyobb mesteremként az előadóművészetet adta, hogy megtanuljam, milyen viszonylagos délibáb a hőn áhított siker, milyen esendő vagyok a legnagyobb pillanatokban, amikor bizonyítanom kell egy koncerten vagy versenyen, milyen kevés vagyok, amikor azt hiszem, minden a hatalmamban áll, és fogom tudni a történéseket kontrollálni, és milyen sebezhető vagyok pont akkor, amikor nem szabadna annak lennem. Ismerős témák vezetőként is? Azt tapasztaltam, sok a közös metszet…
Szakmai életutam közel 30 évét előadóművészként töltöttem a színpad misztikus és kiszámíthatónak korántsem mondható terében. Versenyezve, reflektorfényben, koncerteket adva. Egy olyan térben, ahol naponta vásárra visszük a bőrünket, ahol nincs szabadnapom az Én-től, mert művészként nincs más (élet)anyagom, „csak” önmagam. Rettegünk a hibázástól, és azt hisszük, minden esetleges részletre felkészültté tesz a sok gyakorlás, de számtalan váratlan helyzet van, amely nem begyakorolható. Egyszerre vagy saját magad hőse és áldozata.
Hat éves korom óta napi 5-6 óra gyakorlással, felkészüléssel teltek az iskolai tanórák utáni délutánok, hasonló intenzitással és önfegyelemmel, mint a sportolók életében. Másfél év zongorázás után megnyertem első zongoraversenyemet, majd 10 évesen a következőt és a következőt. Aztán ahogy a legtöbb művész életútján, velem is megtörtént az a bizonyos; a rettegett és soha nem várt: Kudarc. Amikor elbuktam….amikor nem sikerült….amikor ott álltam, és…függöny le….
Popper Péter mondta egyik előadásán, hogy beteges rettegésünket attól, hogy elbukunk, és félelmünket a kudarctól és az azzal járó megszégyenüléstől csak úgy tudjuk legyőzni, ha egyszer valóban elbukunk. Elsőre ijesztőnek tűnt, és elképzelhetetlennek. Pláne a színpadon önmagát teljes lényében feltáró művésznek. De – írja Popper – akkor fogod igazán elhinni, hogy az apokaliptikusnak vélt pusztulás nem történik meg. Mert – bármilyen hihetetlen – nem lesz ezután pusztulás. Az egónk hal bele, ő belesül, igen, de alapvető értékünk, hogy a hiba ellenére is értékesek vagyunk, nem elpusztítható. Azóta sok minden történt, és hálás vagyok a Zeneakadémia alma materében elöltött éveknek, professzoraimnak, művésztársaimnak, mely a legnagyobb önismereti út is volt egyben.
Mire tanított az első „nagy” bukás és a színpadon eltöltött 30 év?
Önfegyelemre, alázatra, kitartásra, önazonosságra, bátorságra és önmagam esendőségének felvállalására.
Ma már nem akarok mindig a legjobb lenni, nem fontos az sem, hogy győzzek, és az sem, hogy tökéletesnek lássanak. Miért? Mert aki elfogad, a hibáimmal együtt is értékesnek gondol, aki pedig nem, annak lehetek akármilyen legjobb, úgysem tudok soha elég jó lenni. Mit kapok cserébe? Visszakapom önmagam. Aki nem mások (vélt vagy valós) tükreinek akar így vagy úgy megfelelni, hanem mer embernek mutatkozni. Segítő szakmám egyik állomásán daganatos gyermekekkel dolgoztam együtt, meseterápiával segítve őket abban, amiben viszonylagos lehetett sajnos csak a gyógyír. Ezek a gyermekek – életük utolsó napjaiban – megtanították nekem, hogy az életben a legnagyobb hiba az, ha nem élsz. Mindegy, hogy hibákkal, vargabetűkkel vagy éppen kudarcokkal, csak ÉLJ!…
Mert az élet attól lesz tökéletes, hogy benne vannak hibás(nak vélt) kabátjaink is. „Hiszen attól, hogy az élet nem tökéletes, még lehet teljes.” – Pál Ferenc.