Egy munka kapcsán találkoztunk. Emlékszem, nem volt bennem hatalmas mélységű érzelem, csak azt gondoltam, hogy felhívom. Utólag már tudom, hogy a saját magányomat igyekeztem feledni. Mai fejjel úgy nevezném „fellángolás”. A pislákolásom emlékezetes állomása, és egyben az oxidációs folyamat vége is, egy házibuli volt. Akkoriban még nem kellett negatív teszt az ilyesfajta összejövetelekhez, én mégis úgy éreztem: az én tesztem túl negatív, nem vagyok odavaló. Bármerre fordultam csupa menő arc, vagány csaj, sok-sok diplomás emberke. Én meg…hagyjuk is.
Persze, ha ma lennék ott, már másképpen néznék ezekre az emberekre, illetve jobban mondva, magamat látom már másképp. És itt most nem a környezet milyenségén, minőségén rugózunk, mert azok az emberek még mindig ugyanolyan vagány arcok, mint akkor, sőt. Mindössze azon az általános képzelgésen, hogy mennyire valós a külső elvárásoknak való megfelelés önmagunkban.
Rengeteg pozitív és negatív életesemény mentén szerencsére mindig volt lehetőségem ránézni a helyzetekre egy lélegzetvételnyi távolságból; a tanulságaimat aztán mindig volt lehetőségem megosztani a legközelebbi baráttal, vagy a Családdal, hogy cáfolatot, megerősítést, legyintést, vagy éppen egy arcon röhögést azért kapjak. (csakhogy tudjam merre néz az orrom)
Így jutottunk el ide; addig a pillanatig, amikor arra a kérdésre kellene válaszolni, amire szerintem annyi válasz van, ahány embert kérdezel. Mindenkinek más lesz a definíciója az önismeretre, hiszen mindannyiunknak más és más az útja. Néha a tapasztalataink párhuzamosnak tűnnek, ilyenkor „ön-ismerünk”, akarom mondani önmagunkra ismerünk.
Véleményem szerint, az önismeret egy olyan „genomolekuláris-neuronszövevény” amit csak is a biológiailag meghatározott határainkon belül tudunk egyértelműen vizsgálni. Azaz nem lehet egyetemes választ adni arra, hogy mi az önismeret. A hasznosságáról ellenben érdemes lenne tereferélni kicsit, vagy egy kicsit nagyon többet.
A legegyszerűbb válaszom a hasznosságára – és ez megint csak a saját véleményem – a boldogság, bármennyire is közhelyes.
Ha kellő időt, energiát, figyelmet szentelsz arra a jóképű, vagy éppen csinos, vagy éppen lehengerlő, vagy éppen morcos, vagy éppen stresszes, vagy éppen boldogtalan egyénre, aki az egész alakos tükörben, Ádám-kosztümben visszainteget Rád, akkor a végeredmény az lesz, hogy talán megismered az igazi igényeket, az igazi vágyakat, az igazi sebeket, az igazi érzelmeket, az igazi akaratot és az igazi individuumot a foncsorról visszapattanó selfie-ben.
Ehhez kívánok sok erőt, türelmet, elfogadást, bátorságot és vagányságot.
