Egy váratlan szülési komplikáció egy halálközeli élményt adott. 2 nap kóma után, mozdulatlanul, ezer csővel a testemben feküdtem. Az egyik nővér- hiába ajánlotta fel a szobatársam a tusfürdőjét: „Jó lesz neki a Betadin”- felkiáltással, – mintha gumibaba lennék, úgy „fürdetett” meg egy koszos szivaccsal.
A kiszolgáltatottság keserű ízét éreztem meg ebben az életeseményben. Istenre és emberre is haragudtam, hogy miért történtek ezek velem. Semmissé akartam tenni a dolgokat és a nagy tagadás odavezetett, hogy hiába kaptam vissza, mégsem tudtam élni az életemet. Hosszú önismereti út következett.
A tagadásban sok minden más mellett, ott volt a kontroll vesztés félelmetessége és a mérhetetlen szégyen. Ez bizonytalanná és sérülékennyé tett. Sebezhetővé. Miközben minden erőmmel azon voltam, hogy uraljam a kialakult helyzetet és fenntartsam a tökéletesség látszatát, elszigetelődtem.
Sokszor hallom coachként az ügyfeleimtől, hogy magányosnak érzik magukat. Nem tudnak vagy nem akarnak kapcsolódni a csapathoz, az emberekhez. Mert minden kapcsolódás kockázatos. Meg kell mutatni magukat az érzelmeikkel együtt. Kiderülhet az is, hogy valamit nem tudnak vagy nem értenek. Féltik a tekintélyüket vagy épp nem tudják hogyan viselkedjenek, mit mondjanak. Miközben sokszor ott az erős vágy a kapcsolódásra mégis kevésbé érzik kockázatosnak a mindenhatóság mítoszának fenntartását.
Emlékszem kislány koromban volt egy sötétbordó játszó nadrágom. Ebben mehettem le az udvarra, ahol tuti, hogy minimum egyszer elestem és legalább egy lyuk tátongott a nadrágomon mikor haza mentem. Komoly balesetek után akkora lyuk lett rajta, hogy nagymamám már csak egy másik anyagból készült szivecske vagy kör alakú folt felvarrásával tudta eltűnteni azt. Ezalatt sok-sok leokoplaszt vagy egy nagyobb gézkötés is volt. Minél nagyobb kötés és minél több folt a nadrágon, annál vagányabbnak és menőbbnek éreztem magam. Sebek, amikre büszke voltam.
Felnőttkori sebeimet minden erőmmel titkolni akartam és eltűntetni. Azonban fontosabb volt számomra, hogy kapcsolódni tudjak másokhoz és megélhessem az életemet, ezért szembenéztem a történetemmel. Amelynek részei a nehéz érzések, a kockázat- és a felelősségvállalás, a hibázás és a bukás lehetősége.
Életem nagy veszteségéből ajándék lett.
A feldolgozás részeként a történetemet tabuk nélkül, kíméletlen őszinteséggel, Ébredéseim című könyvemben megírtam. Emlékszem, hogy remegett a kezem, amikor elküldtem a végső, már megváltoztathatatlan, utolsó verziót a nyomdának. Elképzeltem a negatív kritikákat, az elítélő véleményeket, a lesajnálást. A bemutató után mindezt rettegve vártam.
Biztos volt ilyen is, de a Teremtő másról gondoskodott, hogy megtanuljam a leckét. A negatív fogadtatás helyett számtalan köszönő levél, üzenet, hívás érkezett. Az azonosulásról szóltak- én is ugyanezt éreztem a munkámban, karrieremben, anyaként- sorolták, és hálásak voltak azért, hogy megkönnyebbülhettek és felvállalhatták esendőségüket. Érzéseink által összekapcsolódtunk.
A Teremtőnek, a történteknek és a sok olvasómnak köszönhetően bátorságot kaptam ahhoz, hogy fel merjem vállalni a sebezhetőségemet. Veszteségem ajándéka, hogy a sebezhetőség erejét számtalanszor megélhetem. Mindannyiunknak megvan a maga története, amelyben ott a lehetőség, hogy ezt az erőt átélhesd.
