A sebezhetőség, mint erőforrás?
Sebezhetőség. Iszonyatosan nehéz téma. S nehéz róla írni is, hiszen ilyenkor az ember óhatatlanul mikroszkóp alá teszi saját magát is. Vannak, akik számára elfogadhatatlan, míg mások számára természetes közegük a saját sebezhetőségükkel való szembenézés és együttélés. Rögzítsük gyorsan: a sebezhetőség nem gyengeség, nem hiszti és panaszkodás, s főleg nem betegség vagy valamilyen mentális zavar. Brené Brown kutató szerint „a sebezhetőség nem más, mint bizonytalanság, kockázat és érzelmi kiszolgáltatottság.”
A sebezhetőség elfogadása
Amikor évtizedekkel ezelőtt fölköltöztem Budapestre úgymond szerencsét próbálni, még nem voltam igazán tisztában a saját sebezhetőségem természetével. Pedig az voltam (és vagyok), mint az élőlények jelentős része. Nem esett jól a helyzet, nehéz volt a feladathoz felnőni, egy nagyon kemény belső utazás kezdetét is jelentették ezek az évek; mégis azt mondom, hogy áldott időszak volt ez, a „semmiből valamit” időszaka, mert nem csupán megértettem, de el is fogadtam a sebezhetőségemet.
Persze látszólag könnyen dobálózom az „elfogadással”, miközben elfogadni például egy gerincműtét utáni több hónapos felépülési folyamatot – úgy, hogy egy flaska vizet sem emelhetek meg hónapokig, miközben alig néhány hónapos volt a gyerekem – lemeztelenített. Ahogyan egy súlyos sportsérülés is terhes élmény egy hosszútávfutó számára. Ezekben a helyzetekben tényleg minimális hiszti mellett, de erősen szembenézem a bizonytalansággal, az érzelmi kiszolgáltatottsággal, s noha mi sem áll tőlem távolabb, mint a sebezhetetlenség és a tökéletesség ideája, voltak nehéz pillanataim.
De mégis.
A sebezhetőség elfogadása és felvállalása számomra az autentikus működés része. Csak így tudom elképzelni az önazonos és jó életet. A sebezhetőség elfogadása és a vele való „praktikus együttélés” nagyon sokat tesz (tehet) hozzá egy ember életéhez; ha jól bánik vele, annak hatása megmutatkozik az önmagához való viszonyban, a kapcsolataiban és egészen másképpen tekint nem csupán a győzelmeire, hanem a kudarcaira is.
Alfa hímek és nőstények között
A sebezhetőség kérdése azért is nehéz ügy, mert a közvélekedés szerint annak felvállalása nem kompatibilis működés egy olyan világban, ahol minden az erőről, a sebességről és az alfa (hím és nőstény) mentalitásról szól. El sem tudom képzelni, mennyi energiába kerülhet nap mint nap tökéletesnek és sebezhetetlennek látszani…
Vannak valóban emlékezetes coaching üléseim, ide kapcsolódóan megjelenik előttem az a néhány perc, amikor az egyik teamleader ügyfelem kérésemre három képkártyát választott ki önmaga „leírására”…
Egy lovagi páncélba zárt alak egy hatalmas karddal.
Néhány fogaskerék egymásba kapaszkodva.
Egy lakat, kulcs nélkül.
Drámainak éltem meg a pillanatot.
„A teljes szívvel élők elfogadják a saját sebezhetőségüket. Hiszik, hogy az, ami sebezhetővé teszi őket, egyúttal gyönyörűvé is. Nem gondolják, hogy ez kellemes élmény lenne, de azt sem, hogy nehéz és kínzó tapasztalat. Csak annyit mondanak: így kell tenniük.” Szintén Brené Brown szavai egy TED előadásból (pszichoforyou.hu).
A sebezhetőség tényét nehéz elfogadni, ezzel jómagam is dolgoztam, bár ezt sosem éltem meg gyengeségként. Sokkal inkább azzal volt dolgom, hogy mindezt hogyan is fordítsam a javamra, hogyan tudnék úgy a természetes sebezhetőségemben élni, hogy azzal képes legyek megtartani magam a legkeményebb helyzetekben is.
És férfiként?
Férfiként különösen nehéz dilemma a „megmutassam, ne mutassam?” kérdése, de én már nagyon régen az „igen” mellett tettem le a voksomat. Sokat nyertem ezekből a helyzetekből férjként, apaként, barátként, coachként, sportolóként, anno harminc ember vezetőjeként. S igen: megannyi olyan mondattal is gazdagodtam az évek során, amiben a meg nem értés, az elutasítás, vagy akár a lehülyézés is megjelent. Megesett, hogy fájt a dolog. De megengedem magamnak, hogy akár fájjon is, hiszen ez is a sebezhetőségem része.
Felmerülhet a kérdés: egy coach is lehet sebezhető? Természetesen, mi sem természetesebb.
