- Önismeret. Sokak számára jelenthet sok mindent.
- Végtelen lelki El Camino.
- Folyamatos AHA-élmény.
- Mély belső dialógus.
- Szembenézés.
- Lehetőség a korrekcióra.
- Lehetőség a fejlődésre.
- Lerágott csont, hagyjuk már.
Szerintem viszont ne hagyjuk. Az önismereti út, noha az egyénről szól, mégis egy univerzális hatású belső munkát feltételez. Önmaguk működésével tisztában lévő emberek összessége nagyobb eséllyel hoz létre jól működő csoportokat, közösségeket, társadalmakat. Egy jobb világot? Akár még az is lehetséges.
Pontosan nem is tudom már, hogy mikor kezdtem el igazán mélyen önismereti kérdésekkel foglalkozni (kinek vannak egzakt pillanatai?), de abban biztos vagyok; egyszerűen meg akartam érteni helyzeteket, az azokban való jelenlétemet, mindenféle előjelű reakcióimat. Tudni akartam, miért tesz valami szomorúvá vagy boldoggá, mi visz előre az emberi kapcsolataimban, a munkámban, a sportban, a zenében. Tudni akartam, hogy mi az, ami bennem van – és hátráltat. Tudni akartam, hogy mi az, amire igazán szükségem van a teljes élethez. Sőt: azt is tudni akartam, hogy számomra mit is jelent a teljes élet.
Egy pillantást vetve az elmúlt két évtizedre azt viszont nagyon is tudom, hogy az önismereti út számomra a bátorságot, a személyes igazság keresését és a szabadságot jelenti annak minden felelősségével és terhével, nehézségével együtt. Igen, a szembesülés olykor fájdalommal is jár és talán a bátorság sem állja ki mindig a tízpontos próbát. Ezért is nézek fel azokra, akik időt és energiát nem sajnálva rá belenéznek abba a bizonyos tükörbe.
De az önismeret lehetőséget ad a fejlődésre, lehetőséget ad a korrekcióra. Mindig van helye és oka a fejlődésnek és a korrekciónak is. Sokkal többet jelent annál, hogy például egy adott helyzetre, eseményre miképpen reagál egy ember. Annak bátor és olykor nehéz belátása, hogy nem vagyunk és nem is lehetünk tökéletesek. Hogy hibázhatunk kicsit- és nagyot egy olyan instant világban, ahol mindent – az embert, a bizniszt – áthat a tökéletesség (látszata). Örült nyomásról van szó, ami ellen az egyik legjobb eszközünk a mély önismeret, a nem önvádba átcsapó korrekt önreflexió. A mély (ön)megismerése való törekvés nyílt sisakos szembenézés önmagunkkal, ami segít elhelyezni önmagunkat a világban, s egyszerre tesz bennünket sebezhetővé és nagyon erőssé is. Abban hiszek, hogy e két dolog nem zárja ki egymást. De abban is hiszek, hogy aki képben van önmagával, nagyobb eséllyel irányítja a saját életét.
Vajon kinek az életét éljük, amikor késő éjjel elégedetten kikapcsoljuk a gépet?
A sajátunkat?
Biztos, hogy autentikusan élünk, vagy a külső tényezők adaptációs nyomása felemészt bennünket?
Biztos, hogy megfelelően reagáltunk?
Biztos, hogy a saját helyzetünkért a főnök, a szomszéd, vagy Mici macska a felelősek?
Miből táplálkoznak az örömeink és a negatív érzéseink?
Szerintem e kérdésekre – és sok más hasonlóra is – a választ csak egy mély, a szembenézést felvállaló, az elfogadásra és a korrekcióra nyitott ember találhat.
A tévedés jogát fenntartom, viszont mégis úgy látom: az önismereti út a választás szabadsága, egy jobb életminőség alapja.
Nem érdemes lemondani róla.
