Erősen vizuális vagyok, szeretek metaforákkal és történetekben megjelenő képekkel dolgozni másokkal is és a saját önismerti munkámat végezve, mert a szimbolikájuk többszörös jelentésréteget rejt magában. Ezeknek a szinteknek a felfejtése rá tud mutatni a komplexitásra, a nyilvánvalón túlmutató lényegre és sokszor valami váratlanra, meglepőre is a párhuzam alapjául vett helyzetben.
Vannak beavató meséim, amik gyerekként szinte beleégtek a fejembe, és amiknek a szereplői más-más alteregóban időnként megjelennek az életemben, emlékeztetve a történetbe csomagolt kulcsüzenet időszerűségére az út azon pontján, ahol éppen tartok a fejlődésemben. Ilyen számomra Andersen A császár új ruhája című meséje is.
Ha nem ismernéd: Adott a császár, aki a díszes szép ruhákat becsülte a legjobban a világon. Egy nap két „takács” állított be az udvarába, akik azt mondták olyan kelmét tudnak szőni, hogy nincs a világon hozzá fogható, nemcsak páratlanul szép, de van egy bűvös tulajdonsága is: akik méltatlanok a tisztségükre, vagy buták, azok előtt láthatatlanná válik. Az uralkodó azon nyomban meg is bízta őket, akik tüsténkedve úgy is tettek, mintha dolgoznának – a levegőt szőve. A császár több ízben elküldte tanácsadóit, majd ő maga is meg akart győződni róla, hogyan halad a munka. És bár mind ijedten konstatálták, hogy nem látnak semmit, de nem árulták el magukat. Inkább szembe mentek saját valóságérzékelésükkel, minthogy fény derüljön képességeik állítólagos hiányára, vagy a pozíciójukra való alkalmatlanságukra. Mind hallgattak a csalókra, akik elmagyarázták a szövés mintáját és színeit, majd maguk is ezekkel a szavakkal beszéltek az anyag szépségéről. Az ünnepi körmeneten, ahol az „új ruhájában” peckesen lépkedő császárt látva először a nép is hangosan dicsérte, végül egy ártatlan kisgyermek mondta ki az igazságot, hogy a császár meztelen. Ezen felbátorodva adott hangot végül a tömeg is saját szemével látott érzékelésének. A történet végződhetne máshogy is, a császár a lelepleződés után, hallva az embereket mégis úgy döntött, hogy tovább kell mennie, nem futhat haza szégyenszemre. Még peckesebben lépkedett, fényes kísérete végén a kamarás urak pedig még buzgóbban vitték mögötte palástja uszályát, a levegőt.
Érdekes lenne arról beszélni hogyan szól a mese a vezetésről, a szervezeti kultúrát meghatározó közösen osztott meggyőződésekről, értékekről, normákról és a rendszerműködésről a sebezhetőség vonatkozásában. Nem is beszélve a paradox intervenció lehetőségéről a szervezetfejlesztésben és hogy hogyan tudna az illúziót leromboló diszrupció – a meztelenség kimondása – transzformációs pontként paradigmaszerű átalakuláshoz vezetni. Erről akartam először írni, amit később talán egy másik posztban meg is teszek. Itt mégis inkább valami személyes megosztása mellett döntöttem. Ha a sebezhetőség felvállalásáról beszélünk fontos, hogy mi is példával járjunk, megmutatva valamit önmagunkból ami fejlődésben van, tökéletlen:
Láttam már több „császárt” is lemeztelenedni, valahol most is erről szól a történet, amibe beleakadtam. A tanulság így számomra aktuálisan már nem az, hogyan ne válljak ilyenné. Hanem hogy merjek bátran kiállni, egyedül is különvéleményen lenni, szemben a többséggel és a konformitás kényszerével megkockáztatni, hogy támadhatóvá válok. Hogy kimondjam a tényeket és konfrontálódjak, legyőzve magamban a Tégy mások kedvére! parancsot, vállalva akár azt is, hogy nem fognak szeretni. Hogy ne bénítson meg a nem vagyok elég okos érzése, ami azt súgja, lehet, hogy én nem látom jól a helyzetet. Hogy ne altassam el a saját külső-belső érzékelésem hangját, elbizonytalanodva attól, hogy a helyzetről alkotható lehetséges perspektívákból csak az egyik az enyém, és lehet, hogy az nem is érvényes. Tartozom ezzel magamnak és a közösségeknek is, amelyek tagja vagyok. Hiszen az általunk alkotott szervezetek akár az élő organizmusok akkor működnek jól, ha mindenki szenzorrá tud válni és jelzi a rendszert működtető alapértékek figyelmen kívül hagyását vagy elakadt folyamatot érzékel.
A sebezhetőség vállalása felé vezető úton te milyen küszöb őrökkel nézel most szembe? Milyen részeid rejted még el? Mit igényelne tőled, hogy ezeket megmutasd? Milyen félelmek tartanak vissza? És mi az, amin már túljutottál, amit nyíltan vállalsz a beavatottság bizonyos lépcsőfokain már túljutva?
