Ki vagyok én? Kivé szeretnék válni? Mi a dolgom a világban? Mi a hatásom? Miért így működöm?
Ezekre az önismereti kérdésekre keressük tudattalan, vagy tudatosan mindannyian a választ.
Ki vagyok Én?
Életem egyik leggazdagabb önismereti utazása a saját élményes karrier coaching képzés keretén belül volt. Átgondoltam, vizuálisan megjelenítettem, majd meséltem is a karrier útvonalam főbb állomásairól, mint például a 2 éves toulouse-i tanulmány utamról, a vezetővé válásom és kinevezésem kihívásairól és egyben sokszínűségéről, családalapításról, karrierváltásról. Egész életem végig pásztázása különböző döntési, viselkedési mintákat rajzolt ki, mint pl. belső motorom a fejlődés, vagy hogy fontos, hogy legyen értelme a munkámnak, hogy az másoknak hasznos legyen. Be tudtam azonosítani azokat az erőforrásaimat és megküzdési stratégiáimat, amikre minden helyzetben számíthatok. Megerősítette bennem, hogy melyek azok az értékek, ami alapján működöm. Milyen belső és külső feltételek mentén tudom ezt önazonosan csinálni. Mindez segített küldetésem, a Simon Sinek féle „miértem” megfogalmazásában, ami azóta is finomodik, pontosodik. Jobban rálátok arra, hogy kivé szeretnék válni, és milyen fejlődési úton haladjak ennek érdekében.
Gazdag volt a tavalyi évem, önismeretben mindenképp. Tanulási pontként a 2020-as év is felkerül a karriervonalamra, ahogy az érzelmi hullámvasút intenzitását és gyakoriságát megzaboláztam. A túlélési ösztönök még a gyerekeimnél is nagyobb tükröt tartottak azokban a témákban, amiken már régóta dolgozom, pl. határtartás, kontroll kör – azaz azoknak a dolgoknak az elfogadása, amikre nincs hatásom. Többször voltam már komfortzónán kívül, például amikor bevállaltam, hogy kirepülök Lengyelországba egy egyórás interjúra. Ahogy tapasztalatokat szerzek magamról ezekben a helyzetekben, tudatossá válik saját működési folyamatom. Tudom, hogy milyen vegyes érzésekkel jár: kíváncsiság, bátorság, félelem, és ezek egyikét se úszom meg. A pandémia rávilágított, hogy mennyire más megélés amikor az élet hoz helyzetbe, és nem én döntök arról, hogy kilépek a komfortzónámból.
Van egy másik feladatélményem is a „Ki vagyok én?” kérdéssel sorozat formájában. Kb. 10x tették fel ezt a kérdést, és mindegyikre tudtam válaszolni. Az ott előjött szerepek nagy részét (anya, feleség, gyerek, coach, tréner, együttműködő partner, barát, tanuló, stb.) a karantén alatt szó szerint időben párhuzamosan menedzseltem, sőt mi több a kezdeti magas elvárásaim szerint igyekeztem helytállni. Tudom nem voltam ezzel egyedül – ez az érzés, miután baráti és szakmai közösségeken belül másokhoz online kapcsolódtam, sokat segített. Az eddig még ismeretlen élethelyzetek bővítették önismeretem a Johari ablak szerinti „sötét” és „vakfolt” területeken. Megfigyeltem magam, reflektáltam rá önállóan, vagy mások támogatásával. Ez adott a legtöbbet, segített megtartani a nehéz időszakokban.
Befelé figyelni, kapcsolódni magamhoz, feltárni, hogy az automatikusan jövő gondolataim milyen érzésekből, testi érzetekből erednek. Meghallani, hogy mit üzennek ezek az érzések. Mire van igazán szükségem? Elkapni a reagálás előtti pillanatot, és helyette a döntés szabadságával tudatosan megválasztani a cselekvést – ezt gyakorlom a mai napig. Ugyanis az egyik nagy tanulásom az önismeretről, hogy azt nem lehet kipipálni a to do listán.
Egyrészt azok a korlátozó hiedelmeink – amik valamikor hatékony túlélési stratégiaként működtek, de ma már nem hasznosak, nem szolgálnak minket -, sajnos nem tűnnek el egyik pillanatról a másikra. Azonnal megjelennek pl. belső dialógok formájában, ha hasonlónak érzékelnek egy helyzetet. Amin tudunk változtatni, hogy minél előbb elkapjuk ezeket az érzés, vagy gondolat csírákat, még mielőtt „lavina” lesz belőlük… megállunk, befelé és kifelé figyelve értelmezzük, hogy mi történik. Kis lépések sorozata ez, egy türelmet igénylő hosszabb folyamat, amíg sikerül változtatnunk. Másrészt azért is élethosszig tartó tanulás ez, mert a különböző életszakaszainkban más-más kerül előtérbe. Más volt fontos „szingli vezetőként”, mint „egyéni vállalkozó családos anyukaként”.
Én és mások: Hogyan hatok másokra?
Maya Angelou idézete alapján „Az emberek elfelejtik, amit mondasz, és elfelejtik, amit teszel. Az egyetlen dolog, amire emlékezni fognak, az, hogy milyen érzéseket váltottál ki belőlük.” A helyzetekben interakciókban vagyunk. Automatikusan saját szűrőinken, „szemüvegünkön” keresztül értelmezzük a világot, és az üzeneteket a másiktól. Erre válaszolunk lehetőleg a legjobb szándékaink, és tudásunk szerint. Itt is fontos az önismeret: a saját működésemre való rálátás, reakcióim, viselkedésem megértése, ezek összekapcsolása a bennem zajló testi, gondolati és érzelmi reakciókkal. Hiszen ebből kiindulva tudok a másik felé fordulni, kitenni azt, ami bennem van, ha a helyzet, kapcsolat úgy kívánja. Empatikusan és kíváncsian rákérdezni az ő szavai, viselkedése mögötti érzésekre, gondolatokra, hogy a bennem megfogalmazódó ezzel kapcsolatos feltételezéseimet leellenőrizzem.
Vezetőként részt vettem Franciaországban egy vezetőfejlesztő továbbképzésen. Ott tanultam meg a „camera on” működést. Munkám részeként üzleteket látogattam. Hogy érkezel meg egy „munkaállomásra”? Hogy vagy jelen egy értekezleten, legyen az személyesen, vagy online? Lehet, hogy csak 15 percet, félórát, vagy 1-2 órát töltesz ott, de a hatásod tovább ott maradhat. Ezért sokszor a parkoló volt a szemtanúja 2 perces magamba figyelésemnek. Ez segített lecsendesíteni bennem az aznap zajló dolgokat. „Camera on” a kamera bekapcsolódott… úgy tudtam ránézni magamra, mintha én lennék a kamera mögötti személy. Mit látok? Milyen hatást szeretnék átadni? Milyen energiákat szeretnék bevinni a térbe? Amikor megállsz egy pillanatra, el tudod dönteni. Minőségben hatalmas nagy különbség volt, a „csak úgy megérkeztem” és a rákészült megérkezés között.
Az önismeretünk bővíthető visszajelzésekkel is. Egyszer a csapatomtól visszahallottam, hogy „nem dicsérem őket eléggé”. Én ennek pont az ellenkezőjét éltem meg, ezért átbeszéltük, hogy miből érzik ezt. Kiderült, hogy úgy kommunikálom a visszajelzést, hogy elmondom mi volt jó, majd azonnal hozzárakom fejlesztő szándékkal, „de” ezt meg ezt még jobban lehetne legközelebb. Ez azt eredményezte, hogy meg se hallották, amit a „de” előtt mondtam. Megegyeztünk, hogy egyik nap elmondom, mit csináltak jól, hagyom átélni, megünnepelni. (Pont.) Csak másnap jövök vissza a „de” utáni résszel. Hálás voltam, hogy ezt megosztották velem, mert így tudtam tanulni, fejlődni.
Az önismerettel való első találkozásom, – amikor az ösztönből működést elkezdte átvenni egy tudatosabb munka, amikor már nemcsak néztem, de láttam is, – pillanatok alatt kihúzta a lábam alól a talajt. Utólag látom, hogy nagy bátorság volt elindulni ezen az úton. Örülök, hogy időközben rájöttem, megengedhetem magamnak, hogy segítséget kérjek terápia, coaching formájában. Van, amikor megkönnyebbülök egy-egy aha élmény után, de olyan is van, hogy megszenvedem. A hernyó transzformációja pillangóvá is időbe telik, fájdalmas lehet. Tanulom, hogy magam felé is ítélkezésmentesen, elfogadóan tudjak jelen lenni ezekben a pillanatokban. Ha jönne egy tündér, aki felajánlaná, hogy visszamehetek arra a pillanatra, ahol kinyílt a szemem, és dönthetek, hogy kinyissam, vagy sem, mindenképp újra kinyitnám. Az életem, a szülőségem, a munkám nap, mint nap bizonyítja, hogy az önismeret az alapja mindennek.
