BIZALOMRÓL –
…egy másik szemüvegen keresztül….
Elindítok egy monológot…
Vezető vagyok. Van rangom, hatalmam és döntésem sok minden fölött, jó fizetésem, impozáns autóm….
Vannak emberek, akiket vezetek, akiknek utat és irányokat mutatok, akiknek kényes kérdéseket teszek fel (mert ezt sokszor élik így meg, pedig néha csak a kíváncsiság hajt, vagy csak más perspektívát szeretnék mutatni, hogy van-e az eddiginél esetleg jobb).
És vagyok úgy is, mint magánember, tele én is kérdésekkel, utakkal, víziókkal.
Egyre többször megtalál a bizalom kérdése. Vezetőként sokat olvasok és hallok erről mostanában, mindenféle platformon, és előadásokon. Workshopokon és tréningeken veszek részt, hogyan tudnám a csapatomban, a szervezetemben a még nem felépült, vagy sérült, vagy az épp már eltört bizalmat megjavítani. Amit hallok, hogy nekem ezzel, vezetőként hogyan van dolgom. Mintha ez egy egyszemélyes „társasjáték” lenne.
Szívesen megfordítanám a kérdést, nem eltolva persze magamról, és a saját működésemre való reflektálásról a felelősséget és munkát. De hiszem, hogy ebben a kérdésben a másik oldal – felelősség és „munka” szempontjából – legalább ugyanolyan fontos, hiszen a bizalom hídját együtt kell építenünk. Ezért az én kérdésem így szól: mi kell ahhoz, hogy vezetőként (oda) tudjam adni a bizalmam?
Nincsenek nagy várakozásaim: tudom, hogy emberi természetünk olyan, hogy a szabályokat szeretjük folyamatosan megkérdőjelezni, megkerülni vagy kikerülni. Ilyenek vagyunk mi, emberek. A vezetőre így nem hárul más – a csapat hullámzó önfegyelme miatt –, mint a kisebb vagy nagyobb kontroll. Már a puszta létezésem a parancsok és a parancsnok hatalmas felkiáltójele mások szemében, még akkor is, ha én szeretnék többet „kijelentő módban” létezni. Azaz, társul a szerepemhez automatikusan – a hierarchiából adódóan – egy kiegyenlítetlen viszonyrendszer, távolság és magány. Pedig hirdetjük az „open door policy” -t, melyben a policy áthallása, a policáj szerep lesz sokkal hangsúlyosabb.
Ha az emberi kapcsolatokban „szerves kémiát” tanítanánk, úgy hívnák: bizalom. Mert a bizalom szerves alapja a két ember között létrejött kapcsolatnak, a kémia fölött pedig nincs hatalmunk: vagy van, vagy nincs. Felszólíthatjuk rá magunkat, hogy „bízz” ebben vagy abban az emberben, de itt nem működik ez a fajta akaratlagosság, mert a bizalom nem fejben dől el. Rátanulhatunk tréningeken? Egy szintig igen. De kicsit olyan lesz, mint a mesterséges lélegeztetés. Valami külső dolog fogja életben tartani, mert nem belülről születik meg, nem az enyém.
Sokszor nehéz elfogadni, hogy nem rajtunk múlik minden. Olyan világ vesz ugyanis körül, ahol a „minden rajtad múlik” üzenet a domináns. Ahol az „enter gombra mindent megkaphatsz” ígérete kecsegtet. Ez bizonyos élethelyzetekben tud működni, de a hittel, és a bizalommal kapcsolatban nem. Efölött nincs hatalmunk, talán pont ezért olyan kényes és törékeny téma ez.
Azzal a kérdéssel kezdtem: mi kell ahhoz, hogy vezetőként (oda) tudjam adni a bizalmam?
Először is, kell mindenki a szervezetben. Mert a bizalom hiánya megbetegíti és ellehetetleníti az embert önmagát, a kapcsolatait, és ilyen értelemben a szervezet egészét. Tehát együtt van dolgunk vele, mert enélkül egy vezető magányos harcos, a szervezet pedig mozaikokra hulló mikroorganizmussá válik. A bizalom tehát nem történik meg az „egyszemélyes társasjátékokban” magányos harcosként, mert a szervezet egészének, egyfajta holisztikus, rendszerszintű vonatkozásban kell tenni érte, közösen.
Vezetőként a kontroll ismerősebb, mint a ráhagyatkozás. Másodszor tehát, tanulnom kell a kontrollom elengedését, ami nehéz. Bízni valakiben egyfajta kiszámíthatóságot jelent: indokoltan és ésszerűen számítani arra, hogy a másik ember, vagy csapat, az általunk előrejelezhető módon fog viselkedni. Ilyenkor könnyű a bizalmat odaadni, mert adott rá okot (az én agendám szerinti okot). Létezhet azonban olyan is, hogy nem az én forgatókönyvem szerint történnek a dolgok, nem az általam elképzelt módon, azaz el kell engednem az egómnak azt a kényszerét, hogy valami csak úgy fog működni, és úgy lesz jó, ahogyan én azt elképzelem. Ekkor igazi kihívás a ráhagyatkozás, mert ez a bizalom igazi próbatétele. Bízni a másikban ugyanis azt is jelenti, hogy kiszolgáltatom magam neki. Megtehetem ezt a fajta kiszolgáltatottságot és kontrollnélküliséget vezetőként? Nyitva hagyom ezt a kérdést…
Bizalom és bizalmatlanság folyamatosan kéz a kézben járnak, mint a világban jelen levő összes polaritás, egymáshoz képest tudjuk igazán megérteni. Ahhoz, hogy a bizalom igazi jelentését megtartsuk, valamilyen mértékű kiszámíthatatlanság, bizonytalanság mindig jelen lesz benne. Ezt (is) el kell fogadnunk vezetőként. Hiszen emberek vagyunk mi is. A bizalmi viszony tehát nem mentes a paradoxonoktól.
Végezetül behoznám Brené Brown gondolatait: „A bizalom, annak a kockázatnak a vállalása, hogy valami számodra értékes, egy másik személy cselekedetei által sebezhetővé válik. A bizalmatlanság pedig az a vélekedés, hogy ami számomra fontos, nincs biztonságban egy adott személynél vagy helyzetben.” (The Anatomy of Trust). A bizalom hétszavas „modelljét” – B.R.A.V.I.N.G – ebben a közös kapcsolati vonatkozásban szeretném most zárszóként továbbadni, ahol a vezető, a közösség, és benne az egyének, együtt dolgoznak a következőkön:
Boundaries: Tiszteletben tartjuk egymás határait, és mindketten tudunk nemet mondani.
Reliability: Megbízhatóak vagyunk, azaz szavaink és cselekedeteink összhangban vannak. Ismerjük képességeinket, és tisztában vagyunk korlátainkkal is.
Accountability: Elszámoltathatóak vagyunk: azaz elismerjük hibáinkat, adott esetben igyekszünk jóvá tenni azokat, és tudunk bocsánatot kérni.
Vault: Diszkréten és bizalmasan bánunk a ránk bízott információkkal, titkokkal.
Integrity: Értékek szerint élünk, melyben a helyeset és a bátorságot választjuk, a kényelem helyett.
Nonjudgement: Előítéletek nélkül beszélhetünk arról, mit érzünk, és kérhetjük a másiktól azt, amire szükségünk van.
Generosity: Egymás tetteivel, szavaival és cselekedeteivel kapcsolatosan nagylelkűen bánunk.
Vigyázzunk arra, ami olyan törékeny: a kapcsolatainkra, benne önmagunkra és a másikra! Mert csak a bizalom által lesz egy szervezet erős, a viharokban ellenálló, kreatív és folyamatosan megújulni tudó. És pont ezekből az élő kapcsolatokból van a legkevesebb a mai, digitális világunkban. Ha valami a vezető felelőssége, akkor az a következő: hogyan tud egy szervezetben úgy bizalmat teremteni, hogy abban legyen gyökere mindannak, ami később szárnyakat is adhat.
